Gábor Lanczkor

A Nap felől fúj a szél. És mint a dézsába ültetett Szőlő, melynek fonnyadó leveleit tűzi és Fodrozza,
Szorongok Gyökereimmel Dézsában. Zárt félkör: esővízcsiszolta lépcsőfeljárók, a mészkő likacsaiba Porból gyűlik talaj, följebb Magas fű hullámzik az üléssorok helyén.
Láttam tegnap egy pálmát; megint A Nap felől fújt a szél. SikátorÁrnyékban álltam, míg a pálma magas lombját tűzte, Verte a Nap,
Szél, mint
Egy végsőbb kitörés előszele. 

Ez volt a házam.
Hétszáz éve ez volt a házam, Mondtam 300-ban Máltáról jövet Rómába tartva, Mikor itt Siracusában kikötöttünk.
A Nap felől fújt a szél, de most előadásom van: Egy babakocsit tologatok A mészkőbe faragott színházi nézőtér széles Középső karéján oda és Vissza.

Én nem lehetek Humanista. Csontvarratos csontburokba zárt agyamban A teremtésmítosz relikviái, Akár a Föld kitörni vágyó Magmája (hajam és szakállam Mint az őstenger, hullámZik, nő és fogy, a földfelszín meghasad, És beforrad megint Vulkánjaival).
Hárman ültünk egy bérelt Fiatban Siracusából tartva Augusta Felé (egy német fiúval és egy német Lánnyal, testvérek voltak, hívtak magukkal Az Etnára, Velük tartottam Ahelyett, hogy Caravaggio Santa Luciáját néztem volna meg Siracusában, utólag Aztán megnéztük együtt a képet is, De mi nem lehettünk humanisták). Egy edinburgh-i lakáshostelben lapozgattam Egy odavaló könyvet, és a képaláírás szerint a fokvárosi Table Mountain Olyan meghitt látványt nyújtott az érkező brit hajósoknak, Akár a törzshelyük cégére.

A londoni Docklanden ültem egy pubban A Table Mountain Asztallapja előtt. Hogyan lehetnék humanista. Én kegyetlen vagyok. Varratos csontburokba Zárt agyamban A teremtésmítosz szomorú relikviái.

Dörgött az ég, de mégse Jött vihar. A római katonák Társzekerekkel Hordták a sót, Az emlékezet vigyorgó fináncai Pedig máris a hasznukat fölözték – A részenként földig lerombolt város javai Gazdag fogások Sorozatává lettek a császári lakomán. Mint a kiokádott remek fogások, Olyanná lett a finomrostú utcaszerkezet. Az emlékezet holtrészeg finánca Jól megsózza magának a pácolt pacsirtanyelvet. Nyelvem kivágták. Az emlékezet önkényes fináncai Az én nyelvem kitépték. Fölfalták. Kihányták.

Tavaly novemberben levonatoztam Brightonba az Angol Csatornát
megnézni. Ahonnét az egyenes utcákkal felszabdalt nagy dombhát ívén túl látszott már a víz, egy kétszemélyes gyorséttermi boxban megreggeliztem. Majd egy dobozos sörrel levonultam az óceán tolóhullámai kaparta
széles, meredek partra. Talán negyvenfokos lejtésű, futballpálya-széles síkon diónyi kavicsok,
pár ember. A lucsok fövenyen elszáradt és síkos zöld vízinövények a habban. Hová már épp nem ért el a hullámverés, leültem. Később fölmentem még egy sörért.
Nagy szél volt. Mikor már nagyon vacogtam, föl a széles kőlépcsőn, és bementem 

egy kocsmába. Kiszolgált hivatásos katonával beszélgettem a pultnál. Ooty-ról, lenn Indiában. Meg a papírpipacsokról a taxik rozsdamentes
hűtőrácsán. És visszamentem le a partra és megálltam a hullámverés zajában. Korán sötétedett.
Fürkésztem a normandiai part fölött a vaksötét eget.
És annyira ordított szürke tajtékjával a víz, hogy ott egész testemmel szembefordulva vele én elkezdtem neki visszaordítani.
Egy kicsapó hullám belekapott a nadrágomba. És egy másik. Bokáig gázoltam a fövenybe lassan beleivódó habban.

Ha akarom, én vonzom a földet, és nem fordítva; Nem akarom. Vonzza a vállam göndör Fürtjeimet – miket érc még sosem Ért. Betölti ablakom Síkját egy nevezetlen trópusi Fa lombkoronaszintje, Állok előtte a kőpadló szilárd talapzatán (saját Gravitációm Tengelyében, Tengelyeként). Az égben gyökerezik a fa, Koronája csúcsán A port Söprik levelei, Ha port kavarva beléjük kap a szél.
– írom föl krétával A szoba falára, Miközben a mennyezetre esik Farzsebemből az agancsnyelű Zsebkés.