1
így állok az ablakhoz.
Már besötétedett, az autók megállnak és elindulnak.
Ekkor kezdődik el:
A túloldalon fény világít a vasúti irányítótoronyban,
és a fiú, aki mindig fütyül, ott áll a nyitott ablakban.
Nézzük egymást, csak én nézem őt,
nem tudom, de az már biztos, hogy van két pont,
amely a távolságot ívbe fogja,
kis hangív keresztezi a síneket,
amikor eszembe jut, hogy Tobolszkba száműznek egy harangot,
„de csak miután elszenvedte a reá kiszabott
testi büntetéseket is: levágták a fülét, kiszakították az arcát,
azaz oldalát, a nyelvét is kitépték."
2
A távolság pontjai, amelyek körülvesznek engem,
mozognak és most olyan kecsesen,
hogy tánc, költőnők tánca a minta, az,
ahogy ők forognak, forognak jobbra, forognak balra
3
legyen csak így kecsesen,
mert ők megjelennek és ringó járással körbefogják ezt
a versnek rendelt helyet, ahol Manuel Alcantara,
spanyol-francia műfordító a földgömbön egyensúlyozva,
kérésükre megméri bal kezével,
hány ujjnyi is a két mellbimbó között a távolság:
az igazság az, hogy van két kéz és három,
három kéz és egy ujj,
és ez még nem minden, mert
Manuel mandulaolajjal ápolt keze csúszkál és attól is,
hogy a költőnők körében gondol rá, a távolság megtelik
vággyal, keze elindul Párizsba, onnan Budapestre, ide-oda
Budapest és Moszkva, Berlin és Amszterdam,
Amszterdam és Berlin között,
és az ablaküvegre írom: utazás
4
és akkor már menni kell, itthagyni ezt a szobát,
és az ablakot, vonatra ülni, vagy repülőjegyre
pénzt szerezni, vagy ilyesmi,
a verset, mondjuk a verset is megírni, csak sokkal később,
egy másik ponton, addig elfedhető még egyik-másik szó,
ahogy testemmel, tested, testeddel teste, testével testem
5
majd ebből a forgásból is,
amikor elkészül a vers és az is édes mandulaillatot áraszt,
akár légy ülhet a papírra,
és bárhonnan is érkezel, amíg az ünneplők kedves társaságához
tartozol, választhatsz, hogy a sorokon, vagy a mandulaolajos
légy hátán járod be, amit lehet Tallinból New Yorkba,
vagy Lavant völgyébe
6
és igaz az is, hogy a költőnők közül úgy vannak ketten párban,
hogy egy napon és nem egy évben születtek,
és azon az oldalon, ahol O. előszőr olvassa C. versét
negyvenhárom évvel később, a verset épp semmi sem fedi el,
hiánytalanul követhetők Christine sorai:
„Kedves - mi az - hamar elmúlik,
meg lehet fogni anélkül, hogy fájdalmat okozna,
és marad-e azután valami, mint ha virágpor, vagy illat,
vagy csupán a tegnap érzetét mulasztja el?"
A mozdulatlanságát, ahogy a harangé is, amely a trónörökös
meggyilkolását adta hírül, elmúlik,
mert az „elítéltre később szükség lett: új fület kovácsolnak rá,
új nyelvet akasztanak belé."
És jobbra-balra ingva megkondul
7
ahogy búcsúkor Lavant völgyében is hallani a harangszót,
Christine is megérkezik, az ünneplők zsivajával együtt belép,
az érzékek mágneses erejével, oda, ahol negyvenhárom
évvel később két hang ívéből ismét:
„állatok érkeznek, nagy sötét állatok,
amelyekbe beszállunk, mert úgy üvölt a fejük,
és odabent a sötétség, a dolgok, a világ dolgai csak ütközések,
lökések egyik pontról a másikra - utazunk! -"
mert „azután azt mondja odabent valaki: - utazunk-!"