„Élni. Csak beszélek róla, és azt sem
tudom, mit jelent.”
(S.B.)
X.
Szedtük fel a fűből a diót. A kosarat sosem tettem
jó helyre, mindig túl messze volt tőlem, a maréknyi
dió odavitelével elvesztegettem az időt. A fáskamra
melletti tócsában verebek fürödtek. Két napja alig
ettem, de nem éreztem éhséget, csak valami
bágyadt könnyűséget, és hogy a feltámadó szél
másképp érinti az arcomat. Néha felnéztem a diófa
ágai közé, a rohanó felhőkre. Nem tudtam, mi
történik, hogy mi ez velem, csak a közelében
voltam, a közelségét tudtam valaminek, és azt,
hogy még közelebb lenni hasonló lenne a halálhoz.
A felhőkről kis cafatok szakadtak le, sosem tudtam
kivárni, míg szétfoszlanak és eltűnnek, csak
amikor újra felnéztem, már nem voltak ott.
IX.
A kandallóból dőlt a füst. A magnóból a Don
Giovanni szólt. A friss nyárfahasábok csak
sziszegtek, bugyborékoltak, nem kaptak
lángra. Álmodban nyöszörögtél. A tó fölött
fecskék cikáztak, életemben nem láttam
ennyi fecskét. Időnként egy felhőrésből
előbukkant a nap, a tó tükre sávokban
ragyogni kezdett. Ragyogtak a sávokban
a fecskék, mint a padlásablakok
fénypászmáiban a porszemek.
VIII.
A fecskéktől vártam, a tó fölött gyülekező fecskék
százaitól, tőlük vártam, hogy mondják meg, mondják
meg nekem, és meg is mondták, elmondták az egészet,
de hiába mondták, rettegtem a szavaiktól.
VII.
Nem volt senki a parton. Alig mertem levetkőzni előtted,
meztelenül indultam a tó felé. Egy jegenyének dőlve ültél,
éreztem, hogy nézel. Nagyon hideg víz. Mintha abba az
életbe készülnék most alámerülni, amibe mindig is vágytam,
szemben ezzel a beláthatatlan és fenséges térrel, tekinteteddel
a hátamon. Mert lehet egy látvány ima, mondtad később,
éjszaka, a tűz árnyainak mozgását figyelve a testeden,
sőt lehet, hogy az az igazi ima.
VI.
Beszélni róla, ahelyett hogy, de mi helyett, minden
csak valami helyett, minden gondolat és szó
és mozdulat valami helyett, egy gondolat és szó
és mozdulat helyett, a megkerülés és az
elhallgatás tökéletessé finomított módszerei.
V.
Nem tudom, hogy az alig egy üveg bor tette-e.
A temetőben, sírok között sétáltunk. Az öreg
présházak akácmézszínű homlokzatai. Mintha
minden sűrűbben, természetellenes tempóban
történt volna. Mint egy lázrohamban az egymásra
csúszó képek. Egy kétszáz éves kőkeresztnek
dőlve álltunk. Felborítottam a tövében egy
vázának használt műanyagflakont. Figyeltem,
ahogy végtelen lassúsággal ömleni kezdenek
belőle az oszlásnak indult darazsak.
IV.
Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett,
olvastam a teraszon egy könyvben. Az asztal
közepén, mázas cseréptányérban sajtszeletek.
Kihoztad a teát egy régi üvegkancsóban,
letetted a tányér mellé. Néztem a kancsót.
Az aranykor dülöngélt, lebegett és hullámzott
mögötte.
III.
Van az esővíz a hamutartóban, van a diófa is
rigófészkeivel, van a dűlőút melletti elszáradt
levendulatáblák illata, csak én vagyok sehol,
annyira lennék ott az a bodzabokor, mondtad.
II.
Semmire nem emlékszem abból, amit mondtam.
Egy benzinkút mellett álltunk, lehúztam az ablakot,
bevert az eső, csorgott a víz az arcomon. Valami
önkívületszerű állapot lehetett, a szívem úgy vert,
mintha kilométereket futottam volna. Órák
telhettek el, nem tudtam abbahagyni. Néztél
magad elé, szorítottad a kormányt, néha
kifújtad az orrod, vagy a sírástól elkenődött
szemfestéket próbáltad letörölni valahogy.
Nem én voltam, aki beszél. Iszonyúan éhes
vagyok, mondtad szipogva. Csak ennyit,
hirtelen. Jó, mondtam, menjünk haza akkor,
és útközben nem beszélt már egyikünk se.
I.
A mólónál, ahol gyerekkorom óta nem jártam,
lefényképeztél. Az öböl félig kiszáradt, oldalukra
dőlt ladikok rohadtak az iszapban. Itt tanultam
meg úszni. Halakat üldöztem a hínárerdőkben.
A napsütötte deszkák szagát abban a hideg
októberi esőben is éreztem. A szél az arcomba
fújta a hajad. Próbáltam tartani magam, de nem
ment. Az öböl a tükörképünk volt, mi voltunk
az öböl. Álltunk a rothadásszagban, és nem
volt tovább.
