A félig tele borospoharat
egy gyertya elé állítom: sötét van,
gyertyaszag - épp az előbb fújtam el
a többi gyertyát, hogy az észlelés
még pontosabb legyen: hibátlan, ép.
A pohár tengelyéből nézve két
gyertyát látok, vagy pontosabban egy
gyertyát két kanóccal: kétfelől
világítják be a mézfényű bort,
s középen semmi sincs, csak ujjnyomok,
felszáradt vízcseppek körvonala,
pedig a gyertya ott van, látható
a viaszhenger a pohár üvegszára
mögött, tán félarasznyira.
Ha fejem apránként felemelem,
a henger megnő, és a láng hegye
felbukkan a bor felszíne mögött,
s már három láng ég: kétoldalt, középen.
A pohár szára ide-oda ingó
széles és éles fénypászmát vetít
a fehér lapra, amin írok, és
ha a poharat közelebb tolom,
a sávja rengő kúppá szélesül,
megjelenik a kerek felszínen
a fogyó gyertya képe, s a pohár
megtelik eleven lánggal: tulipán
formájú sárga izzás, a szemem
belekáprázik.
Hirtelen a láng
negatívja vetődik feketén
a fény elé: korom futotta el
az üveget, ahogy a tűzhöz ért.
Körömmel lusta csigavonalat
karcolok rá. Elfáradtam. Mire
elég a szó? Hisz amíg írtam ezt,
a gyertya kisebb lett, a borba is
belekortyoltam - kezdhetném megint
a leírást elölről: éjszaka,
pohár bor, gyertyaláng.
(És az idő.
Mindig módosít a végösszegen:
nincs is végösszeg.)
Nem baj. Megiszom
a bort - könnyű, fanyar - és elmosom
a poharat, és aludni megyek,
a gyertya úgyis kilobban magától.
