I’m wondering how far one’s desires
can be from another’s.
Aren’t you interested, mister?
You just laugh, oblivious
to the distance to Magadan.
What if we had gone
anyway?
I would be watching the ice,
you’d be watching the endlessness,
this is how we would be mirrored
in that flat-frozen
Siberia.
Isn’t it how we exist?
I’m stock-still
and you seem to be infinite.
We would step on the ice
of Lake Baikal
so that we could listen
how it cracks.
We could’ve lived
a much happier life,
no matter how short.
It’s the most
hideous thing,
isn’t it?
You can’t tear or flake
yourself off,
you’ll still be attached
to this rotting world.
You’d be holding my hand,
I would kiss your mouth.
We could’ve coped
quite happily
without the world
around.
It was a short while, I spent it
on running away from you,
waiting, looking back:
would you catch up?
Your long legs
are difficult to overcome.
So is, mister, to look into
your light eyes.
While you walk down the street,
you draw the shadows
behind you.
All of them.
See, eventually
I took to you.
I was fighting but to no avail.
True, you’ve seen war, much of it,
you are aware
how many moves
a capitulation must consist of.
One can be extremely smart,
a sharp word shot towards a good cause
always hulls.
And you fired upon me, mister.
A whole volley,
a cheerfully singing fire-squad
was hidden in your chest.
Now I’m wearing lacy holes.
Here we are,
on the shore of Lake Baikal,
on the way to Magadan.
You’re watching me, inviting me
to join you,
and I don’t dare step on the ice.
It’s almost whistling
while cracking under you.
The pain you have to carry
can earn you your real weight.
Everything could be crashed
if we both stepped
on the crackling ice of Lake Baikal
hand in hand.
For months, you didn’t give me time,
and now, with a smile, you ask me
to step on the ice, you’re waiting for me.
Well, waiting, not for an eternity,
but I should step, you don’t mind how slow.
I could’ve told you
how I fancied you:
I liked your blond beard, the way
you went grey, how lean you were.
And how odd, a light, thin
body can leave such deep traces.
Drops of rain add up
in your footprints.
See, there’s mud and puddles
here, in my chest.
They say, a path is trodden in us
by many people.
I know it’s a long way to Magadan.
I’m breathless already
Every dawn tries to break
my neck,
every night casts me off
and I keep skipping to avoid
the leaks of sharded time:
life is thin, even if we dance, mister,
finally every foot steps into ice-cold water,
and finds the way home.
I’m obstinate, watching you,
your face, your never-ending
laughter.
Hey, what’s the use of the heart
torn out of me?
What can you do with it at home?
Shred it with sharp knives?
Cut lacy holes in it
and put it in the window?
Or would it be lost
in the clutter of your searched-through flat
in-between scattered sheets of paper?
How beautiful. Right.
You know it’s fine like this.
At least an undetected piece of me
stays there
and accompanies you
wherever you go.
Translation: Agnes Marton
Vajon mekkora távolság van
két ember vágyai között,
nem érdekli, uram?
Csak nevet, mit tudja maga,
Magadan milyen messze van.
Tudja, ha mégis
elmentünk volna,
én a jeget nézném,
maga a végtelent,
így tükröződnénk
abban a simára fagyott
Szibériában.
Épp, ahogy vagyunk egyébként:
én mozdulatlan,
maga meg mint akinek
soha nincs vége.
Rálépnénk együtt
a Bajkál-tó jegére,
hogy hallgassuk,
hogy reped.
És élhettünk volna
ez a kevés idő alatt is
sokkal boldogabban.
És ez ebben ez
a legocsmányabb,
nem gondolja?
Hogy az ember nem tud
kiszakadni vagy leválni
erről a rothadó világról,
mindig benne marad.
Maga fogná a kezemet,
én csókolnám a száját,
és így egész boldogan
meglehettünk volna,
ha nincs körülöttünk
a világ.
Ez a kevés idő alatt is
maga elől futottam
és vártam, néztem hátra:
vajon utolér-e majd.
A maga hosszú lábait
nehéz legyőzni,
és épp ilyen nehéz nézni
a világos szemeit, uram.
Ahogy az utcán jár,
látni, hogy húzza
maga mögé mind
az árnyékokat.
Látja, végül mégiscsak
megszerettem magát.
Hiába harcoltam.
Igaz, sok háborút látott,
pontosan tudja,
hány mozdulatból kell állnia
egy kapitulációnak.
Az ember lehet bármilyen okos,
egy-egy jó cél felé kilőtt
éles szó mindig telibe talál.
És maga lőtt rám, uram.
Egész sortűz,
vidáman daloló kivégző osztag
bújt meg a mellkasában.
Én meg csipkésre lyukadtam.
Hát így állunk,
itt a Bajkál-tó szélén,
útban Magadanba.
Néz engem, hívogat, hogy menjek,
én meg nem merek rálépni a jégre.
Szinte fütyül, ahogy reped
maga alatt
Az ember pont attól
nyeri el az igazi súlyát,
hogy hurcolni való
fájdalma van.
Talán tényleg,
ha kézen fogva rálépnénk ketten
a Bajkál repedő jegére,
minden összeroppanhatna.
Hónapokig nem adott időt nekem,
most meg mosolyogva mondja,
hogy lépjek a jégre, vár rám.
Na, nem fog a végtelenségig várni,
de lépjek, mindegy, milyen lassan.
Pedig elmondhattam volna,
milyen szépnek is látom magát:
tetszik a szőke szakálla,
ahogy őszül, ahogy sovány.
S milyen furcsa, hogy egy
könnyű, vékony test
mégis ilyen mély nyomokat hagyhat.
A talpa nyomában gyűlnek
az esőcseppek.
És látja, sár és tócsa van,
itt, a mellkasomban.
Azt mondják,
sokan taposnak ki bennünk
egy-egy utat.
Tudom, hosszú az út Magadanig.
És már most nem bírom szusszal.
A hajnalok mindennap
megpróbálják kitörni a nyakam,
kivet magából az éjszaka,
és ugrálva kerülgetem
a szilánkosra tört idő lékjeit:
vékony az élet, és hiába táncolunk,
végül minden láb jéghideg vízbe lép,
hazatalál, uram.
Makacsul nézem magát,
az arcát, ahogy folyton csak
nevet.
Mondja, mégis
mit csinál otthon azzal a
belőlem kitépett szívvel?
Éles késekkel csíkokra vagdalja?
Vagy csipkésre lyuggatja,
és az ablakba teszi?
Vagy a feltúrt lakásában
kallódik valahol,
szétszórt papírlapok között?
De szép ez, igen,
így jó ez, tudja maga.
Legalább marad ott
belőlem valami, amit
nem is vesz észre,
de elkíséri majd
mindenhova.