Furcsa nyár volt, erdők
Képében lefolyt előttünk egész Germánia.
Ijedt vizek kapaszkodtak a fákban,
Egymás apró csepp-kezét szorították –
Halott hajótestekbe zárva
Tették meg az utat a tengerig.
Volt egyszer egy piros híd, gyönyörű,
S a helyére fölépült egy fehér,
Békeidő volt, talán túlságosan is
Hihető, és elburjánzott, és tessék:
A hídfőnél állva lett végignézve-látva
A szörnyűség.
Baljóslatú nyár volt,
Korszakhatár előtti rohadt, esős idő,
A bárokba csupa rossz nevet viselő
Zenekar kapott meghívást,
S a mozikban, mint ilyenkor rendesen,
Tartás nélkül tenyészett az űrfilm.
Akár egy zsák, ami kifordul, és kiömlik
A saját száján: a Dunán
Feketeerdőnyi volt az uszadékfa,
Okos dolmányosvarjú-őrnagyok
Vigyáztak ott, s a tátott szájjal
Álló, elmaradó népekre néztek néha.
