Tamás Jónás

Ne lepodjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlos bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom, de hát
engem még itt hagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.

Tehát a tér nem örök.
Az anyag, az ido se már.
Isten nincs. De hát valami
csak van, ami
mégis, mindenek fölött
(vagy alatt),
minden pusztulás után is:
van,
marad.
Talán az, hogy
- hívjuk így - valami
- engedjük meg - bármikor:
lehet?
De hát mért van, hogy én minden reggel
mégis ugyanarra ébredek?
Mire készülodnek a szabályok?
Az elmaradt dolgok minek az áldozatai?
(E. miért nem szeretett belém?
Vagy mért nem mert szerelmet vallani?)
Van-e valami, ami tereli a vant?
S ugyanúgy van-e? Vagy jobban is talán?
S van-e benne hely, amelyben
a van nyomot hagyhat maga után?

S van-e valami nyelv, ami
örök, örökölheto,
amibol a gondolat, ahogy bekerült,
ugyanúgy jöhet elo?
S ha van valami, ami örökre van,
s van vele üzenni mit,
van-e közönség, aki kívánja, megérti
mondataink finomságait?
x
Maradjunk E-nél:
mert nem volt meg, megmaradt.
Lehet, hogyha van, ami örökre van,
csak úgy, hogy a nemlétben ragadt?
Hát ilyen ócska, kifordított játszma
lenne a világnak a rendje:
ami örökre szól, az idok végére várna,
s ami pusztulni akar, lenni igyekezne?
Ami szép és jó,
kívánatos testnek és léleknek,
szörny mind, pokolra való,
s akik szeretnek, bunösök, tévednek?

S aki maga ellen van, pusztulásra, itt,
mért pompázik, ha virág,
mért örül-szenved, hogyha imád,
s ha szép, mért csábít, mutogatja bájait?
x
S ha megéri lenni,
miért van, hogy csak kevés éri meg
megérteni,
s még kevesebb meglátni, megérinteni,
amiért lenni lett?
Amiért
test, lélek
vesztének
ára semmiség,
olyan kívánatos vajon mi lehet?

Úgy szokott lenni, hogy amikor éppen fürdeni kezdek,
te bekéredzkedsz hozzám a fürdoszobába, hogy neked most kell,
nem tehetsz róla, s már ülsz is a kávára.
Illedelmesen végigvárom (esetleg diszkréten pancsikolva) a folyamatot,
észrevétlenül bele-beleszagolok a levegobe,
te kezet mosol, majd kimész, mindent gyorsan, sokáig ne zavarj
(ami bent marad, bent marad, máma ilyenek a fürdoszobák).
Eleinte mosolyogtam magamban, hogy né, micsoda oszinteség virágzik itten
közöttünk,
szép dolog, ilyen vagyok, elottem ezt is lehet, semmi sem idegen tolem sem, ami
emberi,
de legközelebb “már megint most?”-tal fogadtam szégyenlos mosollyal eloadott,
sürgeto kérésedet.
“Miért szarsz mindig akkor, amikor fürdök?” - kiáltottam végül, idáig jutottunk,
de ne hidd, hogy haragszom, még ha morcosan is adtam elo mindezt,
tulajdonképpen csak azon bosszankodtam, hogy miért nincs külön a vécé
(nyomorult világ),
de már ezen is túl vagyok.
Örülök ennek az egésznek - ugye, elhiszed?
Ma már nem nézem, hogyan kap kezed a papír után, hogyan nyúlsz hátra és babrálsz
egy ideig,
félrenézek, a csempét bámulom (s nem azért, mert nem vagyok kíváncsi rád),
ma már nem faggatlak, megcsókolt-e X. vagy csak soha nem akarod bevallani,
hagyom a titkaid, ha vannak, s messzebbrol nézve rád, tisztább alakodban csodállak,
te emberebb, távolibb, nobb lettél szememben, persze nem csak a vécé miatt,
de valahogy akkor rémlett fel elottem annak az értelme is, hogy bármi lesz is, és
bármi volt, és ha mindent megunva én egyszer téged, te engem, fuvel, fával,
szóval még akkor is, valami idotlenség van már közöttünk,
és én már, mint valami mániákus költo, mindenbol, mindenedbol újra- és
újraköltelek.