*
A táj, amiben helyünket keressük,
mozdulatlan, nem ez a háttér,
nem ez a háttér kellett volna, hallom,
pedig nem zajlik semmi sem másként,
mint ahogyan vártuk,
csak éppen minden egy kicsit
hangosabb a kelleténél,
az ablaktáblák reszketése,
a falak fogcsikorgatása,
a tetőcserepek türelmes moccanásai,
és a félelem, hogy itt mi már szóhoz sem jutunk.
(Egyedül a lovakért kár,
a két szép, lankás homlokért,
a hajnali csutakolások illatáért
s az éjjel meg-meszikrázó
paták csattogásáért,
se a föld, se a termés,
se a szalonna, se a gyerek,
se a frissen sajtolt olaj,
se a faragott kelengyésláda,
se a csordulásig telt mézesbödönök,
se az édes szeretkezések,
se a keserű baszások,
se a rossz homoki bor,
se a finom szilvapálinka,
se az ellopott petróleum,
se az üres viharlámpa,
csak az a két ló ér valamit.)
A legátlagosabb napfelkeltének is
ki tudhatja mi lesz a folytatása,
lesz-e egyáltalán hely a kifliket kitenni,
idő a gyümölcsöt elrendezni,
kidobálni a férgesét,
befelé fordítani az éretlenebb
vagy éppenséggel a túlérett oldalát.
És a hirtelen idegenné váló pórázt
türelmesen kézben tartva mégis végignézni,
ahogyan időnk a kofák kezében porlad el.
*
Se a lengő, se a forgóajtókat nem vettem komolyan soha,
a kilincsekhez viszont annál inkább vonzódtam mindig,
mintha egyéb nem is adhatna kellő nyomatékot a távozásnak,
de hiába már, hisz tudom, egy szállodában fogom bevárni,
hogy felzengjenek a harsonák, az üstdobok,
a hegedűk, az autóriasztók, az ébresztőórák,
a tűzjelzők, az angyalok kórusa, a farkasok hordája,
és legvégül még a rozsdás légószirénák is,
hogy bejelentsék, minden marad a régiben.
*
Mert akkor egyszerűen rád zártam a sötét lakást,
akár egy kartondobozt,
fogaimmal tépve el a ragasztószalagot,
mintha nem tudnám,
hogy ezt a keserű ízt soha többé
ki nem mosom magamból,
és közben azt motyogtam,
hogy geci angyal,
pedig tudtam, semmi értelme,
hiszen aminek neme sincs,
az geci sem lehet,
de mégiscsak létezett bennem valami,
amit képtelen voltam pontosabban lefordítani,
vagy lehet, hogy csak nem ismertelek eléggé.
*
Erre jártam egykor reggelente
az iskola felé, később itt bicikliztem
barátaimmal a szökőkút körül egyre,
hogy aztán hátrahagyva őket a fényben,
az árnyasabb sarkokba húzódjak
egy-egy lány kedvéért
a fasor alatti vagy a bokrok
mögötti padok valamelyikére,
részegen itt énekeltem szerenád idején,
aztán vőlegényi ruhámban is
éppen erre vonultam,
lám, így gyűlnek halomba a szép hazugságok.
(Egyszer láttam csak sírni
az apámat, amikor
az apját felravatalozták,
pedig nem is voltak jóban,
és azt mesélte apám,
hogy egyszer látta csak sírni
az apját, amikor két lovát
elvitték a közösbe,
se előtte, se utána,
pedig nem volt könnyű élete,
de mihez kezdjek mindezzel,
én nem értek a lovakhoz.)
Ez az a tér, ahová kilátok,
tulajdonképpen minden itt történt velem,
vagy itt is történhetett volna,
annyi ugyanolyan tér van mindenütt.
De ha egyszer megjelenik majd valaki,
hogy hiányunk alakját gipsszel töltse fel,
az a formátlanság, amit megtalál,
elég magyarázat lesz minden rémálmunkra.
*
Azelőtt még, hogy otthon megmosakodjon,
aztán felvegyen valami kényelmeset,
majd elinduljon a buszmegálló felé,
azelőtt, hogy az ismerős buszsofőrnek odaintsen,
de ettől eltekintve egész úton senkihez se szóljon,
azelőtt még, hogy a szállodában felvegye
a fertőtlenítőszagú munkaruhát,
azelőtt, hogy a takarítószeres kiskocsit
az alagsorban a liftig tolja,
aztán a legfelső emeletre menjen vele rögtön,
azelőtt, hogy a szobaajtón kopogtatna,
majd, mivel nem érkezik válasz,
az ajtónyitó mágneskártyát elővenné a zsebéből,
azelőtt, hogy a szobába lépve meglátná
a nyitva hagyott bőröndöt az ágyon,
azelőtt, hogy elhúzná a sötétítő függönyt,
és körülnézne gyanakvón,
azelőtt, hogy maga se tudja miért,
de fehúzná a gumikesztyűt,
azelőtt, hogy hirtelen elhatározásból
a gardróbszekrényhez lépne,
és azelőtt, hogy a szekrényajtót kinyitva
a takarítónő rám találna kifordult szemekkel
és ellilult arccal, azelőtt talán még módom lesz
kinézni az erkélyen, hogy megállapítsam,
ismét elviselhetetlenül kellemes a hajnal.
