*
Kraj, kjer si iščemo mesto,
je negiben, ni to ozadje,
ni to ozadje, ki bi ga potrebovali, slišim,
čeprav se ne dogaja nič drugače,
kot smo pričakovali,
le da je vse nekoliko
glasnejše, kot bi bilo treba,
tresenje okenskih šip,
škrtanje zidov z zobmi,
potrpežljivi premiki strešnikov
in strah, da tu sploh ne pridemo do besede.
(Škoda je edino konjev,
dveh lepih, položnih čel,
vonja jutranjih krtačenj
in ponoči iskrečega
klopotanja kopit,
ne zemlja, ne pridelek,
ne slanina, ne otrok,
ne sveže stisnjeno olje,
ne izrezljana skrinja z balo,
ne do roba napolnjena posoda z medom,
ne sladka ljubljenja,
ne grenka porivanja,
ne slabo vino s Homoka,
ne dobra slivovka,
ne ukraden petrolej,
ne prazna petrolejka,
samo konja sta nekaj vredna.)
Kdo bi vedel, kakšno bo nadaljevanje
tudi najbolj povprečnega sončnega vzhoda,
ali bo dovolj prostora za rogljiče,
časa za urejanje sadja,
za odstranjevanje črvivih,
za skrivanje nezrelih
ali pač prezrelih delov.
In uzdo, ki iznenada postane tuja,
potrpežljivo držati v roki in gledati,
kako se naš čas v rokah branjevk spreminja v prah.
*
Ne nihajnih ne vrtljivih vrat nisem nikoli resno jemal,
tem bolj so me vedno privlačile kljuke,
kot da kaj drugega ne bi primerno poudarilo odhoda,
toda vse zaman, saj vem, da bom v nekem hotelu dočakal,
da zazvenijo fanfare, pavke,
violine, avtomobilski alarmi, budilke,
javljalniki dima, angelski zbor, krdelo volkov
in čisto na koncu zarjavele sirene za zračni napad,
da naznanijo, vse ostaja po starem.
*
Ker sem te takrat enostavno zaklenil v temno stanovanje,
kot v kartonsko škatlo,
z zobmi sem raztrgal lepilni trak,
kot da ne bi vedel,
da tega grenkega okusa nikoli več
ne bom spral iz sebe,
in vmes momljal,
angel pedrski,
čeprav sem vedel, nima smisla,
saj tisto, kar nima spola,
niti peder ne more biti,
ampak vseeno je v meni obstajalo nekaj,
česar nisem bil sposoben bolj natančno prevesti,
ali pa te morda nisem dovolj dobro poznal.
*
Tod sem hodil včasih zjutraj
proti šoli, pozneje sem kar naprej
tu kolesaril s prijatelji okoli vodometa,
da bi jih pustil za sabo v svetlobi,
in se potegnil v senčnejši kot
zaradi kakega dekleta,
na eno od klopi pod drevoredom
ali za grmičjem,
pijan sem tu pel v času serenad,
potem pa sem tudi v poročni obleki
ravno tukaj šel mimo,
glej, tako se zbirajo na kup lepe laži.
(Samo enkrat sem videl jokati
svojega očeta, ko so
mu očeta položili na pare,
čeprav si nista bila dobra,
in oče mi je pripovedoval,
da je samo enkrat videl jokati
svojega očeta, ko so mu odpeljali
konja v zadrugo,
ne prej ne pozneje,
čeprav ni imel lahkega življenja,
ampak kaj naj z vsem tem,
jaz se ne spoznam na konje.)
To je tisti trg, ki ga vidim,
pravzaprav se mi je vse zgodilo tukaj
ali bi se lahko zgodilo tudi tukaj,
toliko enakih trgov je povsod.
Toda če se bo nekoč pojavil nekdo,
da bi obliko naše odsotnosti zapolnil z gipsom,
bo brezobličnost, ki jo bo našel,
zadostna razlaga za vsako nočno moro.
*
Še preden bi se doma umila,
oblekla kaj udobnega,
krenila proti avtobusni postaji,
še preden bi namignila znanemu šoferju,
a ne glede na to vso pot z nikomer ne spregovorila,
še preden bi v hotelu oblekla
delovno obleko z vonjem po razkužilu,
preden bi voziček s čistili
v podpritličju potisnila do lifta,
potem pa se odpeljala prav do najvišjega nadstropja,
preden bi potrkala na vrata sobe,
potem, ker ne bi bilo odgovora,
vzela iz žepa kartico, ki odpira vrata,
preden bi ob vstopu v sobo zagledala
odprt kovček na postelji,
preden bi razgrnila zatemnitveno zaveso
in se sumničavo ozrla,
preden, niti sama ne bi vedela, zakaj,
a bi si nataknila gumijaste rokavice,
preden bi po nenadni odločitvi
stopila do garderobne omare
in preden bi me med odpiranjem omare
čistilka našla izbuljenih oči
in vijoličnega obraza, pred tem bom morda
še imel možnost pogledati z balkona, da ugotovim,
jutro je spet neznosno prijetno.
Prevod: Gabriella Gaál
*
A táj, amiben helyünket keressük,
mozdulatlan, nem ez a háttér,
nem ez a háttér kellett volna, hallom,
pedig nem zajlik semmi sem másként,
mint ahogyan vártuk,
csak éppen minden egy kicsit
hangosabb a kelleténél,
az ablaktáblák reszketése,
a falak fogcsikorgatása,
a tetőcserepek türelmes moccanásai,
és a félelem, hogy itt mi már szóhoz sem jutunk.
(Egyedül a lovakért kár,
a két szép, lankás homlokért,
a hajnali csutakolások illatáért
s az éjjel meg-meszikrázó
paták csattogásáért,
se a föld, se a termés,
se a szalonna, se a gyerek,
se a frissen sajtolt olaj,
se a faragott kelengyésláda,
se a csordulásig telt mézesbödönök,
se az édes szeretkezések,
se a keserű baszások,
se a rossz homoki bor,
se a finom szilvapálinka,
se az ellopott petróleum,
se az üres viharlámpa,
csak az a két ló ér valamit.)
A legátlagosabb napfelkeltének is
ki tudhatja mi lesz a folytatása,
lesz-e egyáltalán hely a kifliket kitenni,
idő a gyümölcsöt elrendezni,
kidobálni a férgesét,
befelé fordítani az éretlenebb
vagy éppenséggel a túlérett oldalát.
És a hirtelen idegenné váló pórázt
türelmesen kézben tartva mégis végignézni,
ahogyan időnk a kofák kezében porlad el.
*
Se a lengő, se a forgóajtókat nem vettem komolyan soha,
a kilincsekhez viszont annál inkább vonzódtam mindig,
mintha egyéb nem is adhatna kellő nyomatékot a távozásnak,
de hiába már, hisz tudom, egy szállodában fogom bevárni,
hogy felzengjenek a harsonák, az üstdobok,
a hegedűk, az autóriasztók, az ébresztőórák,
a tűzjelzők, az angyalok kórusa, a farkasok hordája,
és legvégül még a rozsdás légószirénák is,
hogy bejelentsék, minden marad a régiben.
*
Mert akkor egyszerűen rád zártam a sötét lakást,
akár egy kartondobozt,
fogaimmal tépve el a ragasztószalagot,
mintha nem tudnám,
hogy ezt a keserű ízt soha többé
ki nem mosom magamból,
és közben azt motyogtam,
hogy geci angyal,
pedig tudtam, semmi értelme,
hiszen aminek neme sincs,
az geci sem lehet,
de mégiscsak létezett bennem valami,
amit képtelen voltam pontosabban lefordítani,
vagy lehet, hogy csak nem ismertelek eléggé.
*
Erre jártam egykor reggelente
az iskola felé, később itt bicikliztem
barátaimmal a szökőkút körül egyre,
hogy aztán hátrahagyva őket a fényben,
az árnyasabb sarkokba húzódjak
egy-egy lány kedvéért
a fasor alatti vagy a bokrok
mögötti padok valamelyikére,
részegen itt énekeltem szerenád idején,
aztán vőlegényi ruhámban is
éppen erre vonultam,
lám, így gyűlnek halomba a szép hazugságok.
(Egyszer láttam csak sírni
az apámat, amikor
az apját felravatalozták,
pedig nem is voltak jóban,
és azt mesélte apám,
hogy egyszer látta csak sírni
az apját, amikor két lovát
elvitték a közösbe,
se előtte, se utána,
pedig nem volt könnyű élete,
de mihez kezdjek mindezzel,
én nem értek a lovakhoz.)
Ez az a tér, ahová kilátok,
tulajdonképpen minden itt történt velem,
vagy itt is történhetett volna,
annyi ugyanolyan tér van mindenütt.
De ha egyszer megjelenik majd valaki,
hogy hiányunk alakját gipsszel töltse fel,
az a formátlanság, amit megtalál,
elég magyarázat lesz minden rémálmunkra.
*
Azelőtt még, hogy otthon megmosakodjon,
aztán felvegyen valami kényelmeset,
majd elinduljon a buszmegálló felé,
azelőtt, hogy az ismerős buszsofőrnek odaintsen,
de ettől eltekintve egész úton senkihez se szóljon,
azelőtt még, hogy a szállodában felvegye
a fertőtlenítőszagú munkaruhát,
azelőtt, hogy a takarítószeres kiskocsit
az alagsorban a liftig tolja,
aztán a legfelső emeletre menjen vele rögtön,
azelőtt, hogy a szobaajtón kopogtatna,
majd, mivel nem érkezik válasz,
az ajtónyitó mágneskártyát elővenné a zsebéből,
azelőtt, hogy a szobába lépve meglátná
a nyitva hagyott bőröndöt az ágyon,
azelőtt, hogy elhúzná a sötétítő függönyt,
és körülnézne gyanakvón,
azelőtt, hogy maga se tudja miért,
de fehúzná a gumikesztyűt,
azelőtt, hogy hirtelen elhatározásból
a gardróbszekrényhez lépne,
és azelőtt, hogy a szekrényajtót kinyitva
a takarítónő rám találna kifordult szemekkel
és ellilult arccal, azelőtt talán még módom lesz
kinézni az erkélyen, hogy megállapítsam,
ismét elviselhetetlenül kellemes a hajnal.
